Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. november, XIII. évfolyam, 11. szám »




Kozma Mária

Különös század
Kezdetben az emberhiány jelentett fontos problémát. A királyok azonban mégis kivégzéseket rendeltek el, véres megtorlásokat, amikor a kivégzettek rokonait – feleségeket, férjeket, de még gyerekeket és csecsemőket is – levagdostak. A vasszegek ideje volt. Fogytak a nehezen megszerezhető vasszegek, mert mi mindenre is lehetett azokat felhasználni! Akinek lova és vasszege volt, annak szekere is lehetett, az gazdagnak számított, de legalábbis tehetősnek, hiszen egy lóért akár tíz vasszeget is lehetett szerezni, egy maréknyi vasszegért pedig asszonyt lehetett vásárolni.
Hiába a rengeteg kivégzés és emberáldozat, most már az embertöbblet jelentett problémát. Hogy túl sokan voltak, és az embersűrűség miatt sokan váltak éhessé, meztelenné és szomjassá. Ekkor a vasszegekről, de még a lovakról is megfeledkeztek, mert rájöttek, hogy egyik sem elég értékes föld nélkül.
„A vérrel megszentelt földek” visszafoglalásakor már annyi volt a kivégzés, hogy nem is érdekelt senkit – hacsak a kivégzett embert és a rokonait nem számítjuk. A kivégzések látványa már nem csődített össze kíváncsiskodókat. Azok a bizonyos „vérrel megszentelt földek” sárga sivatagok, méregzöld áthatolhatatlan erdők és városok, falvak voltak, mert a táj és a királyok változtak ugyan, de „a vérrel megszentelt föld” akármilyen nyelven, akárhány időben hangzott el, mindig az a fennkölt, emberáldozatot kívánó jelszó is maradt egyben, amivel valakik parancsot kaptak, hogy valakik ellen induljanak.
Azt a kicsinyke földet is, ami állt hegyből, patakból, síkságból és néhány sokszor felperzselt faluból (ahol az egymást követő tűzvészek a vasszegeket is megolvasztották), annyiszor foglalták el meg „vissza”, hogy amikor a Lovag békét és igazságot hirdetett – és ezt komolyan is gondolta, ezért segítségül hívta az emberemlékezetet, mondaná meg az, hogy kié is eredetileg ez a föld – olyan kavarodás támadt, hogy a Lovag mindenkinek az ellensége lett, s alig menekedett meg élve. Két vagy talán három király is rendelkezett, hogy fosszák meg őt lovától, egyéb vagyontárgyaitól, sőt lovagi címétől is. Még a kis aranyoroszlánt is – amit ő őseitől örökölt, és családja őrizte száza dokon át – elorozták tőle: egy szemtelen fiúcska csimpaszkodott fel, hogy letépje a Lovag nyakából, de a fiúcskától még aznap elvette az anyja, az asszonytól a férje, aki aztán egy mocskos kis tanyán a szeretőjének ajándékozta.
A kifosztott Lovagot addig hajszolták, míg egy szemétgödör közelében leroskadt, akkor lerángatták róla a ruháit, és az üldözők magukra öltötték, egy döglött macskát tettek a Lovag bal kezébe, egy rothadt faágat a jobb kezébe, csak a fejéről nem sikerült levenni a sisakot, így hát a megcsúfolt lovag a leeresztett sisakrostély mögül pislogott a világra, és csodálkozott, hogy miért nem ölik meg, hogy méltósággal halhasson meg az igazságért.
– Én a Meroving királyoktól származom – motyogta –, akik Krisztus és Mária Magdolna nászából születtek.
– Ni, egy ősrégi eretnek! – nevetett a Lovag egyik kínzója, aki ha már a sisakot nem tudta levenni a Lovag fejéről, hát a döglött macskát erőltette közelebb az arcához.
A Lovag üldözői hamar elunták a szórakozást, mert parancsuk volt, hogy a Lovagot nem szabad megölniük, hiszen a királyoknak és egyéb hatalmasságoknak sokkal jobb volt egy féleszű tántorgó, mint egy méltósággal meghaló Lovag, így hát mocskos szavakat kurjongatva visszatértek szálláshelyeikre. A Lovag most felemelkedett ültéből, kiegyenesedett, és így szólt:
– Légyen hát igazságos az osztás. Tietek ez – balra mutatott és letette a macskatetemet a földre –, tietek pedig ez –jobbra fordult és letette a faágat.
Aztán állt, és nem tudta, mit cselekedjen.
– Végül is – gondolta – mindegy, hogy mit oszt az ember, hogyha hatalmában áll az osztás. Csak az a baj – töprengett –, hogy megmozdulnom nem lehet, mert ha jobbra lépek, nagyobb lesz a „bal” terület, ha pedig balra... Mehetnék előre és hátra is, persze, jóval óvatosabban, azon a határvonalon, amit én jelöltem ki. Körbe is fordulhatok, s akkor én vagyok a kör középpontja, s kiterjesztett karjaimmal körszeleteket hasíthatok ki a térből addigaddig, míg a balból jobb lesz és...
A Lovag megmerevedett.
– Légy üdvözölve, ó, Lovag, rendíthetetlen lélek! – hallott a háta mögött egy hangot, de nem mert megfordulni, mert ezzel veszélybe sodorta volna a már meglett osztás bal és jobb oldalát.
– Ki köszönt e szavakkal? – kérdezte választékos udvariassággal, és csak azt sajnálta, hogy nincs hátul is szeme.
– Én a Hölgy vagyok.
– Igen? – csodálkozott és zavarban volt, de aztán azt mondta: – Igen, igen, ahol Lovag van, ott Hölgynek is kell lennie. Kerülj a szemem elé, mert én nem mozdulhatok.
A Lovag szívére könnyű szomorúság libbent, hiszen úgy illett az egy Hölgy jelenlétében, csak olyan pihekönnyű szomorkás érzés, mint a pillangó szárnyának rebbenése.
A Hölgy átlépte a döglött macskát, közben lábával arrébb rúgta, s mivel éppen egy kavicsos lejtő volt ott, a macska elgurult. A Lovag nem vette észre, mert azon gondolkodott, hogy eltakarja-e a hajdanvolt ruha rongyai közül kikandikáló szemérmét, aztán úgy döntött, hogy igen, és odatette a kezét.
– Kell asszony? – kérdezte a Hölgy, és ez a közvetlen hang haragot fakasztott a Lovag lelkében.
– Én a Lovag vagyok – mondta. – Királyok vére és vetélkedésük tárgya. Hárman, tán négyen vagy ötön, vagy még többen is vetélkedtek, melyikük hozzon ítéletet rám.
– És megegyeztek végül?
A Hölgy vihogott, és a Lovag most látta meg az arcát: a vastag szövetkalpag alatt sötét szemek villantak rá csúfondárosan, széles szája és fogai is sötétes lila-feketék voltak. Hát persze: a Hölgy, amíg beszélt, addig is nyalta-falta markából a fekete áfonyát, amit egy piros műanyagveder aljából kotort ki. A veder ott lógott a karjára akasztva.
– Kérsz belőle?
A Lovag szájában összefutott a nyál, szólni akart, hogy ő nem ehet, mert akkor a sisakrostélyt föl kell emelnie, de szólnia sem kellett, a Hölgy máris leguggolt melléje, és etetni kezdte a tenyeréből, közben gügyögött is hozzá, mint kisgyerekekhez szokás – tán anyai ösztönei támadtak föl valahonnan a tudata mélyéből:
– Ó, te szegény, szegény Lovag! Mit eszeltél ki megint? Egy napon jól elvernek, vagy megfagysz valahol egy téli éjszakán. És engedd meg, hogy levegyem a fejedről ezt a fazakat, bilit vagy micsodát. Nézd, találtam egy jó nagy kabátot, van kapucnija is, inkább abba csomagold magad.
A sisak levétele kis ellenkezés árán megvalósult.
– Tudod, Lovag, ez az álruhád lesz – mondta gyöngéden a Hölgy, miközben ráterítette a kabátot, és megsimogatta a Lovag fejebúbját, eligazította ritkás őszes-szőke haját, a baj csak az volt, hogy a Hölgy keze kissé ragacsos volt még az áfonyától, és ezért a simogatásból hajhuzigálás lett, a Lovag azonban hősiesen tűrte ez újabb szenvedést, csak egyszer nyögött fel, amikor látta, hogy a sisakját egy – ki tudja, miféle pokol bugyrából előkerült – kutya a szájába kapta és elfutott vele.
– Már egészen kifosztottak – mondta a Lovag, de aztán beleszagolt a kabát szövetébe: – Jó, nagyon jó – kiáltott fel örömmel –, hiszen ennek lószaga van. Most visszavonulást színlelek, és itt maradok középen. Így fogom ez álruhában megakadályozni, hogy a jobb és a bal oldal támadást indítson egymás ellen, merthogy mindig azt hiszik, vérrel kell megszentelni a földet, és kelepcébe csalják önmagukat, és emberáldozatot mutatnak be, és ostobán örvendeznek. Lovat és vasszeget birtokolnak, fennhéjázva mutogatják, hogy mennyi vasszeget gyűjtöttek, mekkora paripákat nyergelnek fel, vadul kapálózó méneket és csatalovakat, és nézik malasztot kiáltozva, hogy a pórnép keresztet ácsol.
A Lovag kifulladva elhallgatott.
A Hölgy homályos emlékei között kutatott, kínlódva kereste a szavakat, amelyeket elfelejtett, vagy azok felejtették el őt véglegesen és végzetesen, majd mégis rátalált egy szófüzérre, amelynek értelmét nem ismerte:
– Keserűen kínzatál, vasszegekkel veretél...
– Ó, Siralom völgye! – jajdult föl a Lovag, és széttárta karjait, ám hamar összekapta ismét, mert a Hölgy szinte fetrengett a kacagástól, és csak mutogatott oda, ahol az előbb még a Lovag tenyere rejtegette azt a kis...
– Kell asszony? – kérdezte két vihogás között.
– Ne bánts! – mordult rá a Lovag. – Most egyébbel vagyok elfoglalva. Most minden gondolatomat az eljövendő életre összpontosítom.
Végre a Hölgy nagy nehezen erőt vett magán, elcsendesedett. Nézte a Lovagot, de már nem „oda”, hanem az arcára bámult. Aztán így szólt:
– Na, de komolyan, kell asszony?
– Halott emberek vagyunk – mondta a Lovag, aztán vállat vont és viszszakucorodott a földre.
A Hölgy döbbenten felkiáltott:
– Ne mondj ilyent, édes uram! Még van remény.
– Igen? És hol?
– Azt nem tudom.
– Hamarosan leszáll az éj. Akkor megláthatjuk a falu fényeit. A faluban kút van. Elmegyünk oda és kútvizet iszunk.
– Tudod, hogy nem engednek közel a kúthoz. Fegyveresek őrzik, mert kevés és drága a tiszta kútvíz. Es a lovaiknak is adniuk kell belőle. Labirintusokat építenek, hogy ne találjuk meg.
A Lovag a fejét ingatta:
– Tiszta kútvíz. Forrás, amely a föld mélyéből jön. A föld mélye mindenkié. Azt nem oszthatják meg. Mozgósítom a lovagokat, hadjáratot indítok.
– Íme, a béke bajnoka – mondta gúnyosan a Hölgy, és énekelni kezdett: – Tavaszi szél vizet áraszt...
– Most ősz van.
A Hölgy egyre énekelt. Hangja magasra tört, de csakhamar megbicsaklott, és köhögésbe fulladt.
– Talán, ha szépen kérnénk, adnának, és a labirintusba sem kellene bemerészkednünk. Úgyis hiába! Soha nem találjuk meg. a kutat – dadogta.
– A forrás vize télen is fölbuzog a földből. Nincs fagy, mely megállíthatná.
A Lovag keskeny arca fehéren világított az alkonyatban. Testét-lelkét olyan hatalmas vágyakozás kerítette hatalmába, hogy táncos léptekkel el is indult. A Hölgy botladozva követte. Megérintette a Lovag karját, de az érzéketlen maradt a közeledésére.
Az országút felől egy billenőkocsis teherautó farolt feléjük, leürítette a szemetet, majd halk burrogással tovahaladt. A Hölgy beleszimatolt a levegőbe: ürülékszag csapta meg az orrát.
– Halott emberek vagyunk – motyogta a Lovag földbe gyökerezett lábbal.
– Hát menetelj, Lovagom – súgta a Hölgy –, ne állj meg, te rendíthetetlen lélek! Te lovagnak álcázott hitetlen zarándok, csak menetelj... Kérlek...
A Lovag elindult. Tántorogva tett néhány lépést, mintha elfáradt volna az előbbi táncos ugrálástól, de aztán határozott mozdulattal kidüllesztette sovány mellét, és ledobta válláról az ócska kabátot.
– Szomjúságtól tikkadtan menetelünk a sárga sivatagban – harsogta, és olyan esetlen és szánalmas volt, amint díszlépést akart kivágni a limlom hepehupáin, hogy a Hölgy szeme elfátyolosodott a sajnálat könnyeitől. – A királyság elveszett, hiába ítélkezik pór és király. Gyalázat inni kérni ott, hol a tiszta forrásvizet fegyveresek őrzik, s a kutak köré labirintust építenek. A Lovag ezután már néma marad – mondta még, hite szerint, élete utolsó szavait, és büszkeség árasztotta el a lelkét.
Az országúton autóbusz döcögött, lámpái megvilágították a szemétgödör mellett imbolygó két alakot. A Hölgy élénken integetni kezdett, de a busz porfelhőt verve maga körül eldurrogott mellettük.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék